Anyák napi köszöntő

Minden  Anyát, édesanyát, nagymamát, keresztanyát  köszöntünk a mai napon.Kérjük fogadják szeretettel a következő sorokat és képeket, virtuális virágcsokrunkat,  kicsik és nagyok alkotásaiból.

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygő sugárban
Énekelnék -
Minden este
Morzsára, buzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
Mindig fújnék,
Minden bő kabátba
Belebújnék –
Nyári éjen,
Fehér holdsütésen
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem –
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

„Tudod, mi a virág?

A földnek jósága;

Tudod, mi a jóság?

A lélek virága.”

Petőfi Sándor

Anyák napja
(népköltés)

Már megjöttünk ez helyre,
Anyánk köszöntésére.
Anyám, légy reménységben,
Köszöntlek egészségben!

Amennyi a zöld fűszál,
Égen ahány csillag jár,
Májusban a szép virág:
Annyi áldás szálljon rád!

Reményik Sándor: A gyermek

 I. Mikor sírt

Sírt keservesen, tehetetlenül, 
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón. 
Szülő-szív nem volt a szívem helyén, 
Karomra nem vehettem ringatón. 
Nem segíthettem rajta semmikép. 
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel 
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég. 
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide. 
Csöpp száján, e parányi résen át 
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam 
A nagy démont: a Diszharmóniát.

Az ősök sorát láttam szertefolyni, 
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni. 
A szülők találgatták: mi leli. 
Én tudtam, látón s tehetetlenül 
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki. 
Szegény kis szíve új kis dobverő, 
Mellyel a sors a vak marsot veri. 
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek, 
Szegény kis dobverők, szegény szívek? 
Elkábultam, - nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, -
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.

2. Mikor bámult

Két pici csillag, 
A miriádból kettő, 
Két összeillő:
Az égről lefutottak. 
Azelőtt fenn ragyogtak, 
Azelőtt tükröződtek 
Tavakban, tengerekben, 
Csillagravágyó bús emberszemekben. 
Most bennük tükröződik a világ. 
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket, 
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek, 
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.

3. Mikor mosolygott

Most átfutott arcán egy sugár. 
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár, 
Mely annyi sírás-zivatar között 
A homlokunkra mégis visszajár.

Látom üstökös-útja fordulóit: 
Mikor anyjára csillan: "Ismerem!"
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta 
Lobban fel az első játékszeren. 
Mikor mélázva, csendes ragyogással 
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg 
Egy kisleány rokon-tekintetét. 
Látom az első saját-gondolatnál 
S az első büszke férfi-tett után 
E visszatérő üstökös-mosolyt 
Derengni éjbehulló homlokán.

De mindhiába anyaöl és játék, 
Tündérmese, gondolat, szeretet: 
Az ürben járó üstökös-mosoly 
Görbéjét kiszámítni nem lehet. 
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen, 
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit 
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok, 
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott, 
Értem kivételt kedved nem tehet. 
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat. 
És mégis kérlek, engedd visszatérni 
Gyakran e gyermekhez a sugarat.

4. Mikor aludt

Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan 
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett, 
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott, 
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél, 
S a csúcsok csendjénél fenségesebb. 
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt? 
Talán otthon, az igazi hazában. 
Aludt, mint gyökerében a virág, 
Aludt, mint a rügyben a rengeteg, 
Aludt, mint a vetés a hó alatt.

Éreztem, ez az Isten békessége, 
Mely minden értelemnél magasabb.