Szakértői bejegyzés- Kereskényi Bernadett, gyógytornász

A babaúszás okosít!

Ez derül ki abból a kutatásból, amelyet az ausztráliai  Griffith Institute for Educational Research folytatott az ausztráliai úszószövetséggel (Swim Australia)  karöltve. A Griffith Institute 2012-ben közzétett adatai szerint azok a gyerekek, akik korai életkortól kezdtek úszni tanulni, sok területen gyorsabban fejlődtek, mint  nem úszó kortársaik.

Ausztráliában nagy hagyománya van az úszásoktatásnak, úszástanulásnak. A tengerrel övezett országban szinte kötelezőnek érzik, hogy a gyerekek minél hamarabb megismerkedjenek az úszással, számukra ez életforma. Nem csoda hát, hogy az ő fejükből pattant  ki az az ötlet, hogy vizsgálják a korai vízi foglalkozások, babaúszás hatását a gyermeki fejlődésre. A mozgáskoordinációra, egyensúlyra és az immunrendszer megerősödésére gyakorolt jótékony hatása szinte mindenki előtt ismert. Ők most inkább a fejlődés egyéb területeire koncentráltak E területek közé tartoztak a vizuo-motoros készségek (pl. ollóval vágás, vonalon belül színezés, vonalak- formák rajzolása), matematikával kapcsolatos feladatok, szókincs, számolási készség. Robyn Jorgensen professzor, a kutatás vezetője, kiemelte, hogy ezek a készségek fémjelzik a tanulási  képességeket, és fontosak az óvodai, iskolai előmenetel szempontjából.

A négy éven át tartó kb. 7000, három és öt év közötti gyermek (Ausztráliából, USA-ból, Új-Zélandról) adatait feldolgozó kutatás a legátfogóbb a világon ebben a témában.

A korai vízi foglalkozások jótékony hatása bármilyen szocio-ökonomikus háttérrel rendelkező gyermek esetén igaznak bizonyult, és nemektől (fiú-lány) is független volt.

És mi, magyarok itt fel is lélegezhetünk. Mert ez különösen jó hír a számunkra. Hiszen kis hazánkban (sehol máshol a világon, átböngészve a tudományos forrásokat) terjed az az álhír, hogy a babaúszás károkat okozhat a kicsiknek, egyenesen tanulási zavarok alakulhatnak ki. E merész állítások mögött tudományos kutatás nincs, ellentétben az ellenkezőjével, mint fentebb olvashattuk.

Úgyhogy arra bátorítom a szülőket, hogy ne rettenjenek vissza a babaúszástól és gazdagítsák bátran életüket ezzel a semmi máshoz nem fogható élménnyel.

A testi tapasztalatoktól a digitális világig- Interjú Gerald Hütler német professzorral

Gerlad Hütler német professzor, egy interjúban közérthetően mondta el, hogy milyen hatással van a tévézés és a számítógépezés az agyfejlődésre, és miért olyan fontosak a testi tapasztalatok. Az interjúban arról is beszámolt, hogy miként változik annak a módja, ahogy a körülöttünk lévő jelenségekről tapasztalatot gyűjtenek a gyerekek.

Kedves Olvasó! Nálatok mi volt a nyári tapasztalat? A Ti gyerekeitek is leragadnak a tévé, számítógép mellett? Mivel csábíthatóak ki a szabadba? Milyen szabályokat alkalmaztok a tévénézés, számítógépezés kapcsán? Milyen kihívásokat tartotok megfelelőnek?

 -Professzor úr, Ön neurobiológusként azt kutatja, hogyan hat a média az emberi agy fejlődésére. Tudna nekünk egy gyerekeknek szóló jó tévéműsort vagy számítógépes játékot ajánlani?

- Nem, és ilyesfajta ajánlások nem is visznek minket előrébb. Mert úgy csak egy felszínes eszmecserébe bonyolódnánk a kínálatok tartalmi minőségéről - ezt azonban jobb elkerülni.

A másik, hogy nem is kell sokáig keresgélnie: nagyon gyorsan talál öt olyan tanulmányt, amely kimutatja Önnek, hogy állítólag milyen jó is a gyerekek számára a tévézés. További öt tanulmány ezzel szemben viszont azt fogja bizonyítani, hogy a televízió rossz. Ez a vita teljesen haszontalan a szülők számára. Én nem tartalmakról beszélek, sokkal messzebbről közelítem meg a kérdést.

Néhány évvel ezelőtt mi neurobiológusok, még úgy gondoltuk, hogy a genetikai programok automatikusan létrehozzák az összes kapcsolatot az agyban. A komplex neuronális hálózatokat tehát, melyek a gondolkodásunkat, az érzelmeinket, a cselekvéseinket irányítják, genetikailag programozottnak tartottuk. Azonban már tudjuk, hogy hosszú távon csak olyan kapcsolatok jönnek létre a gyermek agyában, amelyek a konkrét élet-világban is rendszeresen aktiválódnak. Amit nem használunk, az elsorvad. A genetikai programok arról gondoskodnak, hogy először nagy többlet jöjjön létre idegsejt-kapcsolatokból.

Az agyunkban lévő legfontosabb neuronális áramkörök kialakításához elsősorban arra van szükségük a gyerekeknek, hogy megtapasztalják saját testüket. És ezt nem a képernyő előtt ülve szerzik meg, függetlenül attól, hogy mi megy a tévében.

- Miért olyan meghatározóak a testi tapasztalatok?

- Csak az tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matekból, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Amint egy gyerek a tévé előtt ül, nem érzi többé a testét. Nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz, sőt nem mászik fára sem – azaz nem a testének tanulásával tölti az időt.

- A gyerekeknek tehát lehetőleg minél többet kellene mozogniuk?

- Igen, de nem feltétlenül kell hegyet mászniuk. Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy hajszálpontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is.

Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez – ami a szociális kompetencia egyik feltétele.

Ezen kívül a gyerekek valami csodálatos dolgot is megtapasztalnak: azt ugyanis, hogy nem tudunk félni, ha énekelünk. Ma már tudják a neurobiológusok, hogy a felszabadult agy éneklés közben nem képes félelemérzéseket mobilizálni. Ezért énekel az ember évezredek óta lefelé menet a pincébe. Nem azért, hogy elijessze az egereket.

- Hol csapódnak le az ilyen tapasztalatok, hol alakulnak ki a neuronális áramkörök?

- Az agyunk legbonyolultabb részén az úgynevezett prefrontális kortexben. Ez közvetlenül a homlok mögött található. Ott fejlődik ki az önmagunkról alkotott képünk. És ezzel együtt az a késztetésünk is, hogy a világ felé forduljunk, hogy cselekvéseket tervezünk, impulzusokat kontrolláljunk és elviseljük a frusztrációkat.

Ennek korai gyermekkorban, körülbelül 6 éves korunkig kell kialakulnia. A mindezért felelős hálózatok a frontállebenyben azonban csak akkor fejlődhetnek ki, ha a gyerek megszerzi ezeket a tapasztalatokat. Ilyen élmények pedig akkor érik elsősorban, ha olyan dolgokkal foglalkozik, melyeket képes megérteni és alakítani is tud rajtuk. Ez azonban ma egyre nehezebb.

- Mi az oka ennek?

- A gyerekek világa ugyanolyan erősen megváltozott, mint a felnőtteké. Ma már nem vagyunk képesek felfogni, hogyan is működnek lényegében a hétköznapi használati tárgyaink. Régebben másképp volt ez. Minden készülék érthető volt. A bicikli, a gőzgép, még az autó is. Egy gyerek szét tudta szerelni a vekkert, megvizsgálhatta a belsejében található fogaskerekeket - és ezzel megfejtethette a mögötte lévő mechanizmust. Ma, az információs társadalom korában a dolgok gyakran oly bonyolultak, hogy az okot és okozatot csak nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk felfogni.

- Hogyan hat mindez a gyermek agyára?

- Az agyunk mindig ahhoz alkalmazkodik, amit lelkesedéssel teszünk. A múlt században az emberek a gépekért lelkesedtek és azzal azonosították magukat. Sőt, ezt a gép-gondolkodást még magukra is alkalmazták. Ez aztán kihat a nyelvre is: a szívünket pumpának nevezzük, és elkopott ízületekről beszélünk, melyeket kicserélünk.

De most hirtelen beköszöntött ez az új korszak. Egyre nehezebb lesz megérteni az okokat és okozatokat. Például, hogy miért is mozog a nyíl a képernyőn jobbra, ha mozgatjuk az egeret. Az értelmi összefüggésnek ez a hiánya azt eredményezi, hogy a gyerekeket egyszer csak nem fogja érdekelni a kauzalitás. Ez az emberi agy fejlődésének egyszerű konzekvenciája. Kvázi megtanulják, hogy a dolgokat a mögöttük rejlő értelem megragadása nélkül kell elfogadniuk.

Sok digitális média nemcsak hogy nem érthető, hanem ráadásul még nagyon kevés lehetőség is kínálkozik a képernyőn folyó történésekbe való aktív beleszólásra. A legegyszerűbb példa erre: a tévékészülék esetében nem tudunk máson változtatni, mint a program kiválasztásán. Amikor először ültetünk kisgyereket a tévé elé, még beszélgetnek a készülékkel. Mondják a nyúlnak, hogy hol leselkedik a róka. Megpróbálnak tehát aktívan részt venni a történésekben. Ezt tanította nekik az eddigi - virtuális média nélküli - tapasztalatuk. Néhány hetes tévézés után azonban a legtöbben rezignáltan veszik tudomásul, hogy nem szólhatnak bele tevékenyen a dolgok alakításába és feladják, azaz: megkérdőjelezik az önhatékonyságuk egy részét.

- Ez azonban fontos eleme a gyermek fejlődésének

- Igen, és csak a saját tapasztalatai által fejlődik ki a homloklebenyben - egy nagyon komlpex neuronális hálóként. Az ismerethorizontjukat bővítendő, a gyerekeknek az új élményeiket egy értelmi kontextusban kell elhelyezniük. Az agyunk ugyanis csak akkor tud megtanulni valamit, ha az új benyomásokat egy olyan, már meglévő mintához kapcsolhatja hozzá. amely a korábbi tapasztalatok által jön létre. Ez egy rendkívül kreatív folyamat.

A gyerek megpróbálja tehát az újat a régihez illeszteni. De ehhez előbb úgymond keresgélni kezd az agyában. Egy produktív nyugtalanság keletkezik, mindaddig, mígnem egyszer csak passzol az ingerminta. Akkor aztán a káosz az agyban harmóniává alakul át. Ez az a bizonyos aha-élmény.

És eközben aktivizálódik a jutalmazási rendszer. Az idegsejtek „boldogsághormonokat” bocsátanak ki. Minden apró, saját teljesítményként elért sikerélmény olyan boldogítóan hat, mintha egyszerre egy kis kokaint és heroint vettünk volna be. Ezzel szemben rettenetesen nehéz a filmnézésben aktívan, kreatívan benne lenni. Ezért jó volna, ha a gyerekek a beiskolázás előtt lehetőleg egyáltalán nem kerülnének kapcsolatba a tévékészülékkel vagy a computerrel.

- De hát egy könyv cselekményét is készen kapjuk. Az olvasás is passzív tevékenység.

"De azt mondtad, menjek ki játszani!"

- Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Piroska megy az erdőbe. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott.

- Ön tehát úgy gondolja, hogy a gyerekeknek feladatokra van szükségük?

Az agy számára a valódi kihívások, kalandok a döntőek. A nagybácsival pecázni, házat építeni egy fára vagy megmászni egy hegyet. A kalandok tettek mindnyájunkat erőssé. Ma már bizonyítani is tudják az idegtudósok ezt az összefüggést: a gyerekeknek életük során lehetőleg minél több kihívással kell megbirkózniuk ahhoz, hogy az agyukban létrejöhessenek a legfontosabb hálózatok. A gyerekeknek tehát szükségük van egy olyan világra, amelyben az interaktivitásnak igen nagy szerep jut. Mégpedig nem a virtualitás, hanem a reális élet összefüggéseiben.

- Később is ki tudják építeni a gyerekek az agyukban lévő neuronális hálókat?

Ha a kritikus periódus már elmúlt és a test szabályozásához szükséges fontos hálózatok csak gyéren alakultak ki, akkor a gyerek nem rendelkezik jó testérzéssel. Mindazonáltal az agy egész életünk során alakítható marad. Egy 8 vagy 10 éves gyerek is profitál utólag minden olyan testtapasztalatból, melyet most szerez. Azonban egész más lesz a motivációja arra, hogy a testét tréningezze. A tanulási folyamat már nem intuitíve és automatikusan zajlik. A gyerekek szégyellik magukat a deficitjeik miatt, kicsúfolják őket - és félelemmel tanulnak, ami nem jó alap.

- Feltéve, hogy 6 éves korban már kialakultak az agyban a fontos neuronális hálók: védve vannak ekkorra a gyerekek minden mediális veszélytől?

- Nem feltétlenül. Mivel sok gyereket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a virtuális világokban.

- A számítógépes játékokra gondol?

- Igen, többek között. Mert akkor válik a dolog veszélyessé, ha a digitális médiát arra használják a gyerekek, hogy az alapvető szükségleteiket kielégítsék. Ebből minden embernek kettő van.

Az egyik: tartozni akarok valahová. A másik: teljesíteni akarok valamit. Az első szükségletben a kötődés, a másodikban a szabadság iránti vágy fejeződik ki. A srácok elsősorban attól szenvednek a mi társadalmunkban, hogy csak ritkán van lehetőségük arra, hogy valamit teljesíthessenek. Nem találnak igazi feladatokat, amelyek fejlődésükben erősíthetnék őket. Ugyanis épp ezek segítségével építik fel a gyerekek az önképüket, az identitásukat.

Nyilvánvaló, hogy sok szülő nem is tudja már, hogy milyen is lenne egy ilyen, a gyerek fejlődését elősegítő feladat. A gyereknek saját magának kell azt megkeresnie, és ennek a feladatnak valóban nehéznek és hosszantartónak kell lennie. A végén aztán úgy leszünk vele, mint amikor felmásztunk egy hegyre: csak ül ott fenn az ember, és egyszerűen azt érzi: boldog. Az a jele annak, hogy a gyerek igazi feladatot oldott meg, hogy ilyenkor nincs szüksége külső dicséretre, jól elvan egymaga is.

Ma elsősorban a fiúk abban találják meg a feladatukat, hogy tökélyre fejlesztik magukat a computer játékokban. Mert ott a versenyeken megmutathatják, milyen jók. De éppen ezek a feladatok nem alkalmasak arra, hogy segítsék őket a reális életben való eligazodásban.

- Kik a különösen veszélyeztetett gyerekek?

- A német iskolások kereken 40 százaléka szorongva megy iskolába. Elsősorban a fiúk azok, akik iskola után rögtön odaülnek a számítógépekhez. Legalább egy-két órányi lövöldözős játékra van szükségük. A computer számukra a frusztráció leépítésének eszközéül szolgál. Azáltal, hogy helytállnak a virtuális világok kínálta kalandokban, szörnyeket mészárolnak le és győztesekké válnak, kiutat találnak tehetetlenségből, a felhalmozódó agresszióból. Egy sajátságos teljesítménnyel építik le a frusztrációjukat.

- Tehát ismét a jutalmazási rendszer lép akcióba.

- Pontosan. Úgy, mintha a gyerekek egy csodálatos, új élettapasztalatra tettek volna szert. Ez a tapasztalat azonban egy olyan életvilágra vonatkozik, amely nem létezik a valóságban. Neurobiológiailag nézve ez végzetes: a gyerek olyan élethelyzetekre edzi az agyát, amelyek csak a képernyőn fordulnak elő. A számítógépek ráadásul még az ellenőrizhetőség illúzióját is keltik. Amikor egy gyerek egy másikkal játszik, akkor azt tapasztalja, hogy a valóságban nem minden kontrollálható. Egy másik ember nem mindig azt teszi, amit mi magunk szeretnénk.

Azonkívül sok srác játék közben már nem is érzékeli a testét. Nincs többé szükségük alvásra, nem reagálnak az éhség vagy szomjúság jelzéseire. Dél-kelet- Ázsiában már be is következtek az első olyan esetek, amikor a számítógép előtt ülve éhen haltak és kiszáradtak computerfüggő fiatalok.

- Ön elsősorban fiúkról beszél. De mit csinálnak a lányok a számítógéppel?

- Ők chatelnek. A lányok erősebben érzik a szükségét annak, hogy valahova tartozzanak és kapcsolatot építsenek ki. Aztán ha ez nem sikerül igazán, akkor a chatelés bizonyos mértékig pótkielégítésként bevethető a hiányzó közelség és kötődés ellen. Egy olyan barátnővel, akiben megbízhatok, nem kell minden öt percben dumcsiznom. Az, hogy a lányok annyit beszélnek, inkább annak a jele, hogy tulajdonképpen elbizonytalanodtak és nem bízhatnak a kapcsolat tartósságában, szilárdságában. Ahhoz hasonlóan, mint amikor a csibék az anyjukat hívják.

- És a valóságos szociális kapcsolatok elsorvadnak?

- Ennek szükségszerűen így kell lennie. Csak akkor tudnak egy másik emberrel való igazi kapcsolatot ápolni, ha együtt is vannak azzal. Minden más csak virtuális kapcsolat. Hisz a virtuális terekben az emberek nincsenek teljes mivoltukban jelen. Nincs illatuk, szaguk, a mozgásuk és egyéb megnyilvánulásaik nem életszerűek. A való életben történő találkozások sajátosságai a virtualitásban nem fordulnak elő. A chatelés során csupán írásban kommunikálnak.

- Miről tudják felismerni a szülők, hogy a gyereküket beszippantotta a virtuális világ? És hogyan tudják gyerekeiket a fenyegető elszegényedéstől megvédeni?

- Ha egy gyerek inkább a computer előtt ül, ahelyett, hogy odakinn futkározna, rohangálna és a többiekkel játszana, tehát ha nem elégíti ki természetes szükségleteit, akkor aggasztó a dolog, erre a szülőknek már reagálniuk kell. De nem úgy, hogy tiltásokat fogalmaznak meg. Sokkal inkább meg kell próbálniuk olyan, a reális világból jövő kihívásokat kínálni a gyerekeiknek, melyeknek azok meg is tudnak felelni. Kalandokat, váratlan eseményeket, meglepő, sőt akár még veszélyes helyzeteket is, melyeket a gyerek legyőzhet, hogy aztán ezektől edződjék.

A szülőknek tehát ezen széles computer-sztrádák mellé valami mást is el kell ültetniük az utódaik fejében. Sok szülő ázsiai küzdősportokra, sátortáboros-kirándulásos nyaralásra íratja be csemetéjét, vagy kisebb gyerekek gondozását bízza rá.

Néhányukon talán az segít, ha idős embereket tanítanak a számítógép és az internet használatára. Ezek a gyerekek aztán később el fognak tudni beszélgetni másokkal és képesek lesznek arra, hogy közösen oldjanak meg problémákat. Nekik ugyanin az agy érése szempontjából meghatározó években a reális tapasztalati világ széles spektrumát nyújtják a szüleik.

Azok a gyerekek viszont, akik computervilágokba merülnek el, túlságosan is gyorsan tanulják meg ott: minden úgy működik, hogy megnyomják a megfelelő gombot. Nem tolerálnak többé semmilyen hibát, nem viselik el a frusztrációkat, és nem képesek többé az impulzusaikat kontrollálni. A valódi világban már képtelen eligazodni.

Viszont, ha a gyereke részei egy élő közösségnek, és valahogy úgy élnek át kalandokat, mint pl.: a cserkészek, akkor ritkábban kerülnek a virtuális világok bűvöletébe: kevesebbet játszanak a számítógéppel és messze nem néznek annyi tévét. A későbbi életük során is kevesebb szorongásos zavar alakul ki náluk és nem lesznek olyan bizonytalanok. Igazi egészséges személyiséggé válnak.

- Tegyük fel, hogy egy ilyen személyiség alakul ki: mint minden fiatal, ez a gyerek is ki fogja próbálni a számítógépes játékokat és az internetet. A társaihoz hasonlóan ő is létre akar majd hozni egy chat-profilt. Milyen veszélyek adódnak ebből?

- Egy gyerek nem születik computerfüggőnek. És soha nem az erős, jó kapcsolatteremtő képességgel rendelkező, életvidám, nyitott, kíváncsi és kreatív gyerekek azok, akik az elektromos médiák bűvöletébe esnek. Náluk én nem látok veszélyt. Ők a számítógépeket annak fogják tekinteni, amiknek lenniük is kellene: az agy hatékony használatát szolgáló nagyszerű segédeszközöknek. Az internetet olyan gigantikus tudástárként fedezik fel maguknak, amely lehetővé teszi számukra, hogy a reális élet kérdéseit megválaszolják.

- De mi történik egy tízéves gyerek agyában, amikor véletlenül egy pornográf vagy valamilyen szörnyű tartalmú oldalra téved? Nem éri eközben nagy sokk?

- Nem feltétlenül. Attól függ, milyen a családi környezet, illetve, hogy milyen szerepet tölt be otthona média. Ami nálunk, felnőtteknél a borzalmas brutalitás jele, az sok kiskölyök számára úgy jelenik meg, mint az egymáshoz való közeledés sok lehetséges formája közül az egyik. Egy olyan gyerek, akit a passzív médiafogyasztás eltompít, még csak megítélni sem fogja tudni, amit ott lát. A tapasztalata azt diktálja neki, hogy ezen a képernyőn mindenféle dolog megtörténhet.

Hol azt látja, hogy kergeti a róka a nyulat, hol pedig azt, hogy nevetnek az emberek, amikor Donald kacsa és Pluto rendre laposra verik egymást - és utána, mintha misem történt volna, újra felkelnek. A képernyőn izomagyú birkózók verik be egymás koponyáját ordítozó tömeg előtt, majd pedig azt látja a gyerek, hogy két ember szeretkezik, vagy például levágják egymás fejét.

A szülők leszoktatták őket a természetes iszonyodásról. Mert már korán azt tapasztalta a gyerek, hogy nincs semmi értelme mindezeken elgondolkodnia. Megtanulta, hogy nem feltétlenül képes megérteni, mi zajlik a képernyőn.

- De mi történik azokkal a gyerekekkel, akik még alig szereztek tapasztalatot a passzív médiával?

- A gyerek agya meg fogja próbálni ezt az új képet, akármilyen zavaró is az, már meglévőhöz illeszteni, hogy megértse azt. A benyomásait az emberek közötti kommunikáció egyik formájaként fogja tárolni. Nagyon fontos, hogy a szülők akkor világosan elmagyarázzák: ez nem a másokkal való együttélés kívánatos formája. Ha valaki ezt tenné veled a valóságban, akkor az borzasztóan fájna neked.

- A gyerekeknek tehát nemcsak olyan feladatokra van szükségük, amelyek a fejlődésüket segítik, hanem olyan emberekre is, akik vezetik őket.

- Igen, sürgősen olyan példaképekre van szükségük, akik segítenek nekik abban, hogy ne kerülhessenek bele kétes közösségekbe és ne állíttassanak megkérdőjelezhető feladatok elé. Akkor romlik el mindig a dolog, ha a gyerekek nem tudják képességeiket kibontakoztatni.

Ehhez megint a felnőttek kellenek. A computeripar csak a keresletet elégíti ki. És amíg lesz elég szülő, aki nem érti meg, hogy a gyerekeinek olyan szükségletei vannak, melyeket a reális világban tudnak kielégíteni, addig növekedni fog a kínálat a digitális médiából. És ha a gyerekek ilyen körülmények között nőnek fel, akkor a fejlődésükhöz szükséges feladatokat ott fogják keresni.

Érdemes elgondolkodni azon, mi lesz abból a társadalomból, melynek gyerekei elbúcsúznak a reális világtól. Melynek eredménye egy olyan agy, optimálisan alkalmazkodott a egy internetes virtuális világhoz és a számítógépes játékokhoz.

- Ön tudja-e ezt igazolni neurológiailag?

- Már rendelkezésünkre állnak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják: sehol másutt nem tanul az ember olyan jól kézügyességet, pontosabban szólva ujjtechnikát, mint egy billentyűzet kezelésekor vagy egy sms írásakor. Ez nyomokat hagy az agyban. Így az utóbbi tíz évben sokkal nagyobb lett a fiatalok agyának azon régiója, amely a hüvelykujjat irányítja.

Ott alakultak ki egyre finomabb, sűrűbb hálózatok, melyek lehetővé teszik számukra a bámulatosan gyors hüvelykujjmozgásokat. A fiatalok úgy fejlesztik az agyukat, hogy az optimálisan alkalmazkodjék ezekhez a követelményekhez. Most már csak az a kérdés, hogy a jövő társadalmában fontos-e az, hogy az ember a hüvelykujját a lehető leggyorsabban mozgatni tudja. A gyerekek ezt a kérdést még nem tudják megválaszolni - a felnőttekre vár ez a feladat.

Az interjút fordította: Nemes Gáspár

Forrás:  http://gyerekmusor.blog.hu/2012/11/03/virtualis_vilagok_buvoleteben?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook&utm_campaign=blhshare

Eredeti nyelven: http://www.gerald-huether.de/populaer/veroeffentlichungen-von-gerald-huether/zeitschriften/geo-kompakt-interview-gerald-huether/

Külső Szakértő- Védőoltás

Kedves Olvasó!

 

A mindennapi munkánk során számos kérdést hallunk a védőoltásokkal kapcsolatban.  Az összegyűlt kérdésekkel „külső szakértőként” Ferenci Tamást kerestük fel és kértük meg, hogy foglalja össze a szakirodalmi kutatás során kialakult álláspontját.

Ferenci Tamás biostatisztikus, a BME Orvosinformatikai Laboratóriumának doktorandusza, a BCE Statisztika Tanszékének óraadó tanára és a Védőoltásokról- a tények alapján blog szerzője.

Fogadják szeretettel összefoglaló írását!

Hozzászólásaikat, véleményüket, kérdéseiket a megjegyzés rovatban megtehetik, ahol a bejegyzés szerzőjétől választ is kaphatnak.

Üdvözlettel: Gézengúz BabaAkadémia

Védőoltásokról dióhéjban: hatásosság, biztonság, kötelezőség 

A betegségek gyógyítása helyett azok megelőzésének fontosságát hangsúlyozó szemlélet egyik legismertebb eszköze a védőoltás.

A védőoltások nem csak jól ismertek mindenki számára, de egyúttal gyakran tárgyai különféle aggodalmaknak. Ez teljesen érthető és természetes jelenség, sőt, ameddig tényszerű kritikához vezet, kimondottan hasznos is. Sajnos azonban a védőoltások kapcsán lépten-nyomon találkozunk azzal is, hogy egyes csoportok (jó esetben ismerethiányból és méltányolható aggódásból, rossz esetben anyagi haszonszerzés céljából) nem szakmai kritikát gyakorolnak, hanem rémhíreket terjesztenek, érzelmekre apellálva igyekeznek embereket manipulálni – ők a védőoltás-ellenesek.

 Ebben az írásban a védőoltásokkal kapcsolatos leggyakoribb kérdésekkel foglalkozom, különös tekintettel a védőoltás-ellenesek kijelentéseire. Terjedelmi okokból természetesen csak nagyon tömör összefoglalót adhatok, de mindenhol igyekszem hivatkozni a témában írt blogom megfelelő, részletesebb kifejtést tartalmazó részeire, és természetesen az esetleges kérdésekre is örömmel válaszolok.

A védőoltások története a X. század Kínájáig nyúlik vissza – feljegyzések szerint ekkor már alkalmazták a variolációnak nevezett eljárást a fekete himlő elleni védekezésre. A módszer lényege az volt, hogy egészséges embereket szándékosan megfertőzték himlővel, de bizonyos trükkökkel elérve azt, hogy várhatóan csak enyhe lefolyású himlőt okozzanak. A megfigyelések szerint az így kialakított betegség kockázata drasztikusan (nagyságrendileg) kisebb volt, mint a „valódi” himlőé – viszont az átvészelése után az alany már az igazi himlőt sem kapta el! A módszerrel tehát irányítottan hoztak létre védettséget egy betegséggel szemben.

Noha azóta természetesen a védőoltások szinte minden részletükben átalakultak, de az alapvető céljuk lényegében változatlan maradt: meghatározott betegséggel szembeni védettség kialakítása. A mai védőoltások jellemzően a megcélzott betegség legyengített vagy elölt kórokozóját tartalmazzák, melyek az eredeti betegséget már nem képesek kiváltani, de az immunrendszert „trenírozni” még igen, azaz képesek elérni, hogy az immunrendszer felismerje őket és választ adjon, amely tanulási folyamatnak köszönhetően később, a valódi kórokozóval való esetleges találkozáskor már olyan gyors lesz a szervezet reakciója, ami megelőzi a betegség kialakulását.

Mint minden gyógyszernél (ez alól a prevenciót szolgáló készítmények sem kivételek), a védőoltások esetében is két alapvető kérdés merül fel, mely meghatározza alkalmazhatóságukat: a hatásosság és a biztonság. A védőoltások célja a jobb egészség elérése, melyet egyes betegségekkel szembeni védelem kialakításával valósítanak meg – így jóság leméréséhez azt kell megvizsgálni, hogy egyrészt megvalósul-e ez a védelem (hatásosság), másrészt azt, hogy az ennek során jelentkező mellékhatások – súlyosságuk és bekövetkezési valószínűségük figyelembevételével – arányban vannak-e az elérni kívánt céllal (biztonság).

A védőoltások hatásosságát, legalábbis teljes általánosságban, a legelborultabb védőoltás-elleneseken kívül valószínűleg senki nem vitatja. Ennek oka érthető: hétköznapi tapasztalat, hogy olyan betegségek, mint a kanyaró, melyek évszázadokon át betegítettek meg minket (társadalmi, gazdasági, szociális és higiéniás viszonyoktól teljesen függetlenül) az oltások bevezetésével szinte ismeretlenné váltak. Legalábbis hazánkban, teszem hozzá – de nem ott, ahol kevésbé szigorú az oltásrend, például Svájcban vagy Németországban. Ez ismét csak meggyőzően cáfolja azt a védőoltás-ellenes állítást, hogy a betegségek igazából nem is a védőoltások, hanem a javuló tápláltság, higiénia stb. miatt szorultak vissza. Hasonlóképp kimutatható, hogy a járványok aránytalanul érintik az oltatlanokat, azaz a megbetegedettek aránytalanul nagy része oltatlan – ez pedig már nem csak látványos, de tudományosan is erős bizonyíték az oltások hatásossága mellett. Néhány esetben pedig még klinikai kísérleteket is végeztek az oltások hatásosságának vizsgálatára.

A másik fő kérdés: a védőoltások biztonsága. Ez már sokkal bonyolultabb ügy, mint az előző, hiszen jóval nehezebb „hétköznapi benyomást” szerezni róla. Az alapvető kérdésre, hogy ti. lehetnek-e a védőoltásoknak káros mellékhatásaik, könnyű válaszolni: természetesen igen. (Ahogy a régi gyógyszerész-mondás is tartja: az egyetlen szer, aminek nincs mellékhatása az, aminek főhatása sincs…) Ezt mind a törzskönyvezés során vizsgálják, mind a piacra kerülés után figyelik (hogy az esetleges hosszú távú hatások is biztosabban kiderüljenek). Kevesen tudják, de Magyarországon 1953 (!) óta folyik a védőoltások mellékhatásainak gyűjtése. Abban megegyezés van, hogy ezek a mellékhatások (melyeket az alkalmazási előirat részletesen tartalmaz) szinte elenyészőek, olyan értelemben, hogy ami súlyos közülük, az nagyon ritka, ami pedig nem nagyon ritka, az szinte veszélytelen. De félreértés ne essék, semmi tagadnivaló nincs abban, hogy a védőoltások beadása nem veszélytelen – csak épp a védőoltások be nem adása sem az! Ilyen viszonyok között egyedül a kettő közti mérlegeléssel lehet dönteni, márpedig ez a gyermekkori kötelező oltások esetében egyértelműen az oltás mellett szól.

A védőoltás-ellenesek ezeket az adatokat megpróbálják különböző módokon hitelteleníteni, jellemzően alapvető érvelési, gondolkodási hibákat vétve közben. Példának okáért, arra hivatkoznak, hogy mostanában több autista/cukorbeteg/stb. van Magyarországon, mint pár évtizeddel ezelőtt, amikor oltásból is kevesebb volt. Ez persze abszurd érv (ezzel az erővel lehet, hogy a védőoltás-ellenesség okozza a cukorbetegséget, hiszen védőoltás-ellenesből is kevesebb volt hazánkban pár évtizeddel ezelőtt!), mégis, ügyes körítéssel előadva nagyon is meggyőző lehet. Hasonlóképp állandó problémát jelent annak tudatosítása, hogy két esemény időbeli egybeesése (valaki az oltás után lett cukorbeteg) nem jelent okozatiságot (hogy ti. az oltás következtében lett cukorbeteg). Egyénileg amúgy teljesen meg tudom érteni azon szülők fenntartásait, akik ilyet átéltek, de azt viszont nekik kell megérteniük, hogy az ilyen esetekből nem lehetséges önmagában következtetni a védőoltás biztonságosságára.
    Sajnos azonban a modern média viszonyai mellett a védőoltás-ellenesek hihetetlen előnyben vannak, hiszen az, hogy „Pistike a védőoltás beadásának másnapján meghalt/autista lett/cukorbeteg lett stb.” sokkal jobban „eladható” (és a védőoltás-ellenesek lelketlenebb része az ilyeneket gondolkodás nélkül turnéztatja is a médiában, weboldalaikon, elsősorban persze épp Pistikét és a családját megalázva ezzel), mint az, hogy „Pistikével a védőoltás beadásának másnapján… nem történt semmi”.

Ehhez képest még a „jobbik eset”, amikor konkrét vádat fogalmaznak meg a védőoltás-ellenesek; ezek – talán – legnépszerűbbike, hogy az MMR-oltás szerepet játszik az autizmus kialakulásában. Az ilyen vádak szerencsére jól vizsgálhatóak empirikus alapon; ezt természetesen az előbbi esetben is megtették, az eredmény egyébként egyértelműen nemleges lett.

A félrevezetés másik tipikus módja, amikor a védőoltás-ellenesek azzal ijesztgetik a szülőket, hogy az oltásokban veszélyes összetevők vannak – ismét csak manipulációkat, tudományos csúsztatásokat használva ennek „alátámasztására”.

A fentiek azonban csak a védőoltások jóságáról szólnak – vegyük észre, hogy az még akkor is egy külön kérdés, hogy kötelezővé tegyük-e őket, ha a fentieket elfogadjuk! Ez egy rendkívül összetett, kényes téma, aminek a részleteibe itt nem szeretnék hosszasan belemenni (más írásomban megtettem), egyedül annyit jegyeznék meg, hogy a kötelezővé tétel nem önmagában a jóság miatt van (mint ahogy millió más gyógyszer és egészségügyi technológia sem kötelező, annak ellenére, hogy jónak gondoljuk őket), hanem elsősorban amiatt, hogy a fertőző betegek nem csak magukat, hanem a környezetüket is veszélyeztetik. Ez még a védőoltásokkal együtt is így van, hiszen mindig vannak egyrészt olyanok, ha nagyon kevesen is, akik az oltásra nem reagálnak, illetve gyengül idővel a védelmük, másrészt olyanok, akik túl fiatalok, túl idősek, túl betegek stb. az oltáshoz. Ők csak arra támaszkodhatnak, ha a környezetükben mindenki védett – így bár maguk nem azok, a betegséget mégsem tudják elkapni, hiszen nincs kitől. Ezt a jelenséget hívják nyájimmunitásnak. Ezért nem helytálló az a védőoltás-ellenes érv, miszerint az oltatlanságukból úgyis csak nekik lesz bajuk, aki akarja, oltsa be magát, őket pedig hagyjuk békén. (Még ha el is tekintünk attól, hogy valójában nem nekik, hanem a gyermeküknek lesz bajuk, ami azért nem ugyanaz.) Amíg a nyájimmunitást fenntartjuk (ehhez ki lehet, akár számszerűen is, számolni, hogy milyen átoltottságra van szükség), addig nem tudnak járványok kitörni, és mindenki biztonságban van. A védőoltás-ellenesek, az átoltottság lecsökkentése révén ezt veszélyeztetik – ahogy azt számos külföldi példa is igazolja.

Végezetül azt szeretném újfent hangsúlyozni, hogy a fentiek nem azt jelentik, hogy a védőoltások kapcsán észrevételnek, kritikának nincs helye. Épp ellenkezőleg! Az, ha a szülő alaposan tájékozódik, maximálisan helyeselhető és a népegészségügynek is elemi érdeke. A védőoltásokkal kapcsolatban nincsenek „tabuk” vagy „dogmák”, amikre nem lehet rákérdezni! Mindig kiemelten hangsúlyozom a tájékoztatás fontosságát (még az egyébként kötelező oltások esetében is); én személy szerint azt gondolom, hogy „nem tudományos indíttatású” kérdésből egyáltalán nem létezik rossz, egy szülő bármit is kérdez, arra válaszolni kell, még akkor is, ha esetleg szakmai szemmel triviális/bugyutaság/stb. – ha netán valaki egy orvos részéről nem ilyen hozzáállást tapasztal, jellemzően az is inkább a magyar orvosok hihetetlen túlterheltségének tudható be.

A védőoltás-ellenesek nem ellenségeink, nem bűnözők (vagy legfeljebb az a – szerencsére igen kis – részük, aki rosszhiszeműen vezet félre embereket, és igyekszik például anyagi hasznot elérni a megtévesztésükből); a túlnyomó többségüknél a kijelentéseiket, vádjaikat nem a „lehülyézéssel” vagy betiltással kell kezelni.

Hosszú távú, a népegészségügy érdekeit szolgáló eredményt csak a szülők kérdéseinek őszinte, tényeken alapuló megválaszolásával érhetünk el. E célt kívánja szolgálni a blogom, és jelen írásom is.

Szakértői bejegyzés- Szantner Judit, pszichológus

„..Csörgőtől a tabletig..”

Megjelentek az Újgenerációs csecsemőjátékok

A baba tévéadások mellett megjelentek a csecsemők számára kifejlesztett számítógépes applikációk, de már vannak kifejezetten az 1 év alatti korosztályt célzó érintőképernyős táblagépek is.

Sok kérdést kapunk azzal kapcsolatban, hogy szabad-e a gyerekeknek tévét nézniük, számítógépes játékokkal, vagy érintőképernyős készülékkel játszaniuk.

A pontos kérdés nem is az, hogy szabad-e, sokkal inkább az, hogy hogyan játszanak vele! Miként tanítsuk meg gyerekeinket a digitális eszközök használatának kultúrájára?

Roppant aktuális a kérdés, mivel a nem megfelelő internethasználat, a netikett hiánya révén a kisiskolások körében egyre nagyobb gondokat okoz a cyberbullying (kortársak zaklatása, kiközösítése, bántalmazása, terrorizálása digitális eszközök segítségével, pl.: előnytelen, sértő fényképek, videók közzé tétele valakiről közösségi portálokon stb.).

A kisebbek korosztálya, az akár egy- két éves csecsemők esetében pedig egyre gyakrabban számolnak be tévénézési vagy digitális eszközzel kapcsolatos függőségekről. A szülői felügyelet nélküli, túlzott tévénézés (több mint napi egy óra) friss kutatási eredmények szerint súlyos, negatív hatással van a későbbi iskolai teljesítményre, a személyiség fejlődésére.

A megfelelő keretek, szabályok kialakítása nélkül, könnyen hozzászoknak a gyerekek, hogy akár napi 4-5 órán keresztül tévét néznek, számítógépes játékokkal játszanak. Így jelentősen lecsökken a mozgással, fantáziajátékokkal töltött idő mennyisége.

A tévé, számítógép, érintőképernyős digitális eszközök mindennapi életünkben folyamatosan jelenlévő, kétélű fegyverek. Egyrészről a gyerekek fejlesztésében sokrétűen és kreatívan használható eszközök, másrészről azonban nagyon veszélyes „fegyverek” lehetnek.

Ahogy, egy 12 hónapos csecsemőnek sem adjuk a kezébe az ollót, hogy szabadon játsszon vele, fontos a fent említett eszközök használatának szabályait is megtanítani a gyereknek. 

•  Mindig legyen szülői felügyelet!

• Szabjuk meg a kereteket!

• Ki veheti elő, kapcsolhatja be a digitális eszközöket? Pl.: csak anya, vagy csak apa veheti elő... 
• Mikor lehet használni? Pl.: csak hétvégenként, csak szerdánként, vagy csak ha apa is otthon van…
• Mennyi ideig használjuk? Pl.: két rövid mesefilmet lehet megnézni, 20 percet lehet játszani...
• Hol használjuk? Pl.: a nappaliban, vagy a dolgozóban lehet, de a fürdőszobába, konyhába nem visszük be a táblagépeket… 
•  Pontosan mit fogunk vele csinálni? Beszéljük meg előre! Mindig legyen célja az eszközök használatának!

• Bármit is használunk, nézünk, játszunk, utána dolgozzuk fel az élményeket! Beszéljük a tanulságokról, készíthetünk rajzot, vagy akár el is bábozhatjuk, a lényeg, hogy egy újabb modalitásba helyezzük át élményeinket! Gondoljuk át közösen, a való világban milyen helyzetekben találkozunk hasonló élményekkel?

• Ne feledjük: A szülők a legfőbb modellek gyermekeik számára! Ha egész nap szól a televízió a nappaliban, vagy otthon is sokat dolgozunk laptopunkon, érintőképernyős telefonunkkal foglalkozunk, mintává válik gyermekeink előtt ezeknek az eszközöknek a használata, természetszerűleg ki fogják próbálni.
  

A digitális eszközök áthatják élettereinket, szinte nélkülözhetetlenek mindennapjaink során. A technikai eszközökkel való találkozásra, azok célszerű, átgondolt alkalmazásra való nevelés az első pillanatoktól kezdődően elengedhetetlen. Erre hívja fel a figyelmünket az a videó is melyen egy 1 éves kisbaba papír újságok lapozgatása során érintőképernyős eszközök használatakor elsajátított mozdulatokkal kísérletezik. 

Ezért javasolni tudjuk, hogy a digitális élmények mellett bátran merítkezzünk meg az olvasás gyönyöreiben és az olvasott élmények érzelmi hatásaiban. Íme a kedvencünk:

 

Gézengúz Barangoló- a pszichológia- tudomány világában

Pszinapszis

A hétvégén 17. alkalommal rendezték meg a Budapesti Pszichológiai Napokat, azaz a Pszinapszist. A rendezvény nyüzsgő kulturális és szakmai forgatagában számos izgalmas előadást hallottunk, melyek nekünk szülőknek is nagyon hasznosak, és iránymutatást adnak. Íme egy kis ízelítő az elhangzottakból:

A túlzott fejlesztés, a gyerekek teljes szabadidejét betöltő szakkörök és különórák ellen érvelt Dr. Kádár Annamária. Javasolja, hogy kiegyensúlyozott, esetenként „üresjáratokat” is megengedő időbeosztást alakítsunk ki. Előadásában a Slow Parenting (Nevelj lassan!) mozgalmat mutatta be, ami a minőségi szülő- gyermek kapcsolatra helyezi a hangsúlyt.

A technikai forradalommal, újdonságokkal „álmaink valósultak meg! De ingyen ebéd márpedig nincs!” mondta Dr. Boross Ottilia, aki a multimédiás eszközök és internet nem megfelelő használata kapcsán, a kiskamaszok körében megjelenő cyberbullying (cyber-basáskodás) problémáiról, és a szülők, tanárok, kortársak lehetséges megoldási stratégiáiról tartott előadást.   

Dr. Németh Dezső friss eredményekről számolt be az emlékezettel, autizmus spektrumzavarral kapcsolatban. Felhívta a figyelmet arra, hogy alapvetően idegrendszeri, agyi struktúrát érintő elváltozások esetén ne elégedjünk meg a viselkedés alapú diagnosztikával. Jól funkcionáló autizmus spektrumzavarban szenvedőknél többször találtak a háttérben epilepsziát, melynek gyógyszeres kezelésével a tünetek enyhíthetőek voltak.   

 

Szakértői bejegyzés- Szantner Judit, pszichológus

Kialakítható, vagy velünk született kötődési stílusunk?

A csecsemő édesanyjával, édesapjával és más fontos gondozóival általában 7-9 hónapos korára alakítja ki kötődési stílusát. A kötődés a kapcsolatnak az a formája, ami meghatározza, hogy a csecsemő, amikor számára kellemetlenséggel, nehezen uralható helyzettel találja szembe magát, miként viselkedik. Ha például egy 10 hónapos kisbaba egyszer csak szülei nélkül, az újdonsült baby-sitterrel találja magát kettesben, vagy az édesanyja nélkül kényszerül megkezdeni a bölcsődei lét megszokását, gyakran tapasztaljuk, hogy megijed, tiltakozni kezd, szüleit követeli, ilyenkor aktiválódik kötődési rendszere. Azok a csecsemők, akik biztonságosan kötődnek, ilyenkor aktívan jelzik kellemetlenségüket, hiszen bízhatnak benne, hogy szüleik segítségükre sietnek, a visszatérő szülőt, gondozót pedig megkönnyebbüléssel, örömmel fogadják. Azonban esetenként azt tapasztaljuk, hogy vannak olyan gyerekek, akik idegen környezetben, számukra kellemetlen helyzetben nem tudják megfelelően kimutatni negatív érzelmeiket, ha pedig mégis kimutatják, a segítségükre érkező szülőktől esetenként még jobban megijednek.  

Az elmúlt évtizedek kutatási eredményei azt sejtetik, hogy a biztonságos kötődés kialakulásának kulcsa, hogy a szülő a legkorábbi időszaktól kezdve kellő érzékenységgel tudjon fordulni csecsemője felé, szenzitíven érzékelje igényeit és annak megfelelően reagáljon. A csecsemők szüleikkel kialakított kötődési viselkedése további életük során is meghatározó lesz alapvető kapcsolataiban. A biztonságosan kötődők a későbbiekben is magabiztosan ki tudják fejezni érzelmeiket, problémáikat, bízva abban, hogy a másik megérti és érzékenyen reagál.

 Az Iowai Egyetem kutatói olyan gént azonosítottak, melynek  hosszabb változatát hordozó gyerekek, kevésbé kielégítő környezeti reakciók esetén is biztonságos kötődést alakítottak ki. Azok, akik egy vagy két hosszabb alléllal rendelkeznek a megfelelő génen (szerotonin transzporter gén) a negatív érzelmi állapotaikat könnyebben tudják uralni. Gondoljunk bele mekkora segítség lehet egy kis súlyú koraszülött babának, ha uralni tudja negatív érzelmeit, már az inkubátorban, ahol gyakran magányosan kell megküzdenie az előtte álló feladatokkal, olykor igen nehéz élményekkel. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyerekek igen eltérően küzdenek meg érzelmeikkel, ezért legyünk résen és ha azt tapasztaljuk, hogy gyermekünk bajban van, segítséget kér tőlünk, igyekezzünk mihamarabb támogatni őt, és legyünk segítségére abban is, hogy megtanulja szomorúságát, bánatát, haragját kifejezni és kezelni.

A régóta fennálló kérdés, miszerint jellemünk vonásai, kötődési stílusunk és egyéb jellemzőink vajon velünk születettek, vagy fejlődésünk során környeztünk hatására alakulnak ki, tovább bonyolódik, és újabb izgalmakat rejt.