Az örök kérdés: „felvegyem – ne vegyem?” I. rész.
- avagy miért sírnak a kisbabák -
Éktelen sírás hallatszik a kiságy felől. Már percek óta, bár nekem óráknak tűnik. Pedig nemrég evett. Büfizett is. Tisztába is tettem. Teljes öltözék cserére is szükség volt - már megint a háta közepéig... Utána énekeltem neki, és táncoltunk is. Amikor letettem, bájosan gőgicsélt a kedvenc játékának, és látszólag a tökéletes komfort állapotában hagytam ott, egyedül. Nagyjából három perce. Most mégis sír, vagyis inkább ez már az ordítás kategória. Most mi tévő legyek? Ha odamegyek és felveszem, akkor örökre elkényeztetem a szomszéd néni szerint. Ha hagyom sírni, akkor előbb-utóbb a másik szomszéd fogja kihívni a gyámügyet. Nekem meg a szívem megszakad a sírásától, de mégsem lehet egész nap a karomban. Szalad a háztartás, kiforrt a leves, lejárt a mosógép, és még a leolvasó is most csenget... Képtelen vagyok szétszakadni. Megőrjít ez a gyerek! Mit rontottam el? Nem vagyok elég jó anya?
Az embergyerek a sírás képességével nagyon hatékonyan ellensúlyozza a tényt, hogy jó ideig képtelen önmagáról gondoskodni. Az állatvilágban rengeteg példát látunk arra, hogy az újszülött már a születését követő percekben talpra áll, követi anyját, táplálkozik, szükség esetén elmenekül a ragadozók elől. A természet többek között így gondoskodott arról, hogy egy-egy faj ne haljon ki rövid időn belül. Nálunk, embereknél ez egy kicsit másképp működik. Minden emberi újszülött fiziológiásan koraszülöttnek számít, hiszen a túléléshez elengedhetetlenül szüksége van segítségre. Még nem tud utánunk szaladni, szavakba öntve elmondani a gondjait, esetleg elkészíteni az ennivalóját, vagy egyedül lefeküdni aludni. A leghatékonyabb módszere egy kisbabának arra, hogy segítséget kérjen, amikor nem figyelnek rá, az az, ha sír. Mégpedig elképesztően zavaróan és élesen, hogy véletlenül se lehessen nem arra figyelni. Ugye milyen csodálatosan kitalált rendszer?
A gyermekek már újszülött korban is
jelezik minden irányú szükségletüket. Jeleznek grimaszokkal, testbeszéddel. Végső esetben pedig, ha az addigi próbálkozások nem jártak sikerrel, sírással. Azért sírnak, mert reménykednek, hogy valaki segíteni fog nekik. Ha már a legelején megtapasztalják,
hogy „ha problémám van, jelzem, és akkor jön segítség”, könnyebb az élet a
későbbiekben is. De ahogy nőnek és okosodnak a babák, egyre többször adnak "téves riasztást" - ami nem téves, csak nem az evés-alvás-ürítés triászról szól, hanem tulajdonképpen arról, hogy szórakoztatást igényelnek. Ebben az időszakban már fontos résen lenni, és segíteni nekik megtanulni azt, hogy hogyan tudnak egyedül lenni, játszani, nézelődni. Erről bővebben egy későbbi bejegyzésben lesz szó.Szeretettel: Hanna
